Első verseim.

ÜLÖK MAGAMBAN CSENDESEN

Ülök az ágyon magamban csendesen,
S gondolkozom nagy dolgain az életnek.
Mikor halkan kattan az óra,
S testem megremeg.
szobámban csend honol,
Akkor térek, majd nyugovóra mikor jő a hajnal
sötét vad s komor.

Ülök az ágyon magamban csendesen
S látom remegő testét, az éjnek
Vad gondolatok elmémben keringnek,
mikor halkan dobban a szív, Félek.
Testem megremeg, és a csend egyre nagyobb.
Ilyenkor érzem csak mily fájó a magány.
Majd nyugovóra térek, mikor jő a hajnal
S nyugovóra tér a Hold a Halovány.

Ülök az ágyon magamban csendesen,
S egy árny fut a falon tova,
Felnézek, s most gondolok kedvesen
egy kedves mosolyra, melyet nem lelek soha.
S mikor érzem, hogy újra jön az álom,
Lefekszem s szemem csukódva is lát,
S érzem, megsimít, egy kéz s könnyezve azt látom,
hogy ott van s rám mosolyog, édes jó anyám.

Városom

Itt állok egy hegynek tetején,
Alant áll egy kis lakótelep
Itt, születtem és itt halok
Hol a Harica kanyarog,
Szentpéter az én helyem

Lenn alant a völgy terül el
Betonházas rengeteg,
De mégis szép hely e kis város
Itt voltam s itt maradok
Örökkön örökké gyerek.

Jaj de szép volt a kiserdő
Kár, hogy már csak romja van
S az iskola mi elkísért
Ma már csak hűlt helye van,
De csak itt érzem jól magam.

Városom e kis község,
Kicsi, de oly hatalmas ez,
Hol ha kimész a szép emlékek
Eléd jőnek, s csodaszépek
Örülsz majd, hogy itt lehetsz.

Itt minden virágnak neve van,
És minden fa bokor tiéd
Ha valaki el is veszi,
Az emléket nem veheti,
Mely ideköt örökké.

S ha egyszer bealkonyul,
Leáldozik, életem
Bármerre is vigyen a sors
Ide e városba hozván
E föld legyen nyughelyem.

Szegényfohász

Ember ki elhaladsz mellettünk.
Ne emeld kezed ránk.
Hisz mi is valahol születtünk.
Nekünk is van egy hazánk.
Mi, akik nyomorban tengetünk
S borunkat issza más.
Nincs nekünk más egyebünk
Csak egy üveg jó kannás.

Várjuk igen minden napon
A megváltó Istenünk.
Mert minekünk más nem adja meg,
Minden nap a kenyerünk.
Sokat Dolgoztunk mi sokszor
S életünket élte más
Mikor aztán több a sokból
Nőnket is elvitte más.

A gyermekünk nem ismer ránk
Mert nem voltunk jó család
Most nyomorban éldegélünk
S álmodjuk, hogy jobban élünk,
Talán még lesz majd család.

Ki, akik most kérünk, tőled
Ne húzd, el a kezedet
Nem pénzt kérünk, csak pár jó szót
Emberek vagyunk, ne feledd.
Te is juthatsz ilyen sorsra
S hidd el nekünk nagy csapás
Mi sem születtünk nyomorra,
Éltünk mégis egy halomban
S nem vár ránk messiás.

Mikor Fáj a szív

Mikor fáj a szív, vérzik, a lélek
A szemekből könnyek patakban folynak.
Kiolvad a szív, mert hideg az élet,
Emberi sorsok összeforrnak.

Egymásra találnak a szomorú lelkek.
Vérző szívek társra, párra lelnek.
Fáj a sors, de könnyebb elviselni
Ha van, melletted egy társ kit lehet szeretni.

Mert ha egyedül vagy, lelked tüze megnő
Fájdalomban élve járod, sorsod útját
De tudod, hogy téged is szeret a teremtő,
És ha viseled a terhed neked is megbocsájt.

Elfáradva hordod sorsod nehéz terhét,
Elfojtva magadban érzéseid s elméd-
Csak magában rágódik a múltadon,
S amit eddig éltél nem lesz abból haszon.

Majd élted befejezvén visszagondolsz arra,
Míg fiatal voltál s életerős,
Élhettél volna jobban s szebben
E világ útján örök szeretetben,
S mikor a szemed végleg lecsukódik,
Emlék legyél emlék mely a múltban elmosódik.

Gyermekem

Még csak egy kis pont vagy, én mégis szeretlek.
Még a nemedet sem tudom, de érzem te vagy a mindenem
Nagyon féltelek és kiáltom boldogan.
Nagyon várlak már édes Lányom vagy Kisfiam.

Anyukád a szíve alatt őrzi kis életed
De apa minden nap megérinti lelkedet.
Mesélek neked sokszor és elmondom minduntalan
Nagyon várlak már édes Lányom vagy Kisfiam.

Minden nap álmodom, veled bár arcod nem láthatom,
De tudom és érzem most is szeretlek már nagyon.
Hálát adok érted és a napba kiáltom boldogan
Köszönöm Istenem a Lányom vagy a Kisfiam.

Emlékezz

Emlékezz e versemre mindig

S ezzel együtt Reám is.

Mikor fáj a magány is

Mikor egymagadban gondolatokba mélyedsz

Mikor legjobban fáj a szíved

Emlékezz e versemre.

Emlékezz e versemre mindig

Mikor egymagadban az úton jársz

Temető mellett elhaladsz

S a füledbe ott marad

Zakatolva súgja szíved e sorokat

Emlékezz e versemre.

Emlékezz e versemre mindig

Mikor pénzt kapsz és kiadsz

Mikor Fájdalmak között te vagy.

Magadban mélyen hallgatva intő és aggódó szavamat

És mikor már nem látsz többé

Emlékezz majd e versemre.

Mond halkan e vers sorát

Vándorútjaid során

Ha vándorolsz s eszed utad porát

Könnyeidet nyelvén só gyanánt,

Gondolataid füledbe súgják

E vers minden mondatát.

S mikor füledbe csengenek

E sorok melyet írtam neked

És emlékeid közt elmerengsz

Rájössz jót akartam neked.

És haraggal emlékezve rám,

Fájó emlék leszek csupán.

Mikor sírom fölött majd elmerengsz

Rájössz, nem felelek neked,

S hideg őszi délután

Kopár s hideg éjszakán

Egyedül fázva fekszel ott

Hol együtt voltunk boldogok

De nem kellettem Én neked.

Emlékül hagyom e verset neked

Ha egyszer majd előveszed,

S elolvasod minden sorát

S várod majd a megváltó csodát

Hogy a sarokból szólok neked.

De csak a lelked hangja lehet

Sarokba dobván a papírt

Lelkedben kiáltok neked.

S ordítva, sírva ismét előveszed

Miért, Isten miért? Kérdezed,

De se ő se én nem felelek.

Fájdalmadban kést ragadsz

De egy kéz megfogja kezedet

Hátra nézel, s ott leszek

Mélyen szemedbe nézhetek

S te könnyet nyelve kérdezed

Megbocsátok vajon neked?

Válaszom egyszerű s hideg.

Nem tehetem, mert nem lehet.

Felejts el engem, s versemet.

Lévay Józsefhez

Híres szülötte Szent Péternek
Kitől annyi vers származik,
Legnagyobb hazafi te vagy
Lévay József Te magad.

Egy pohár bor mellett ülve,
Írtad sok-sok versedet,
Itt a házad s a város
Őrzi a te nevedet.

Ott a ház is hol születtél
S Templom mit nagyon szerettél
S a város mi otthont adott,
Sajó völgye volt otthonod.

Hozzád írván ezt a verset
Remélem, el nem felejted
Isten előtt Városodért
Elmondani egy-egy verset.

Egy-egy verset, Kósza imát,
Amit lelked értünk kiált.
Hazádért, s városodért
S a reád emlékezőkért.

Kilátó

Már látom lelki szemeim előtt
Megvalósulván magadat
S égi magasságodat
Szent Péter fényes szemeként
Állasz a „mi” hegyünk tetején
S boldog, aki láthatja éjjel nappal fényedet.
Kápolnádban békét lel a lélek s a szeretet.
Szent hely leszel, mert szentek keze épít,
Kik emléke egy várost szépít.
A mi városunk áldja lépteik nyomát.
Nem lesz többé egy se ki nomád,
Él majd boldogan magasodat látva,
S kik árnyékod alatt lelnek lelkük nyugalmára.
Emlék leszel, amely ha egyszer majd megépül,
Hírünk viszi majd, a világba emlékül.
Azoknak, akik nem ismervén hazánk.
Szent Péter otthonunk hírét öregbíted majd
Minden népnek és nemzetnek igazán.
S a népek kik majd csúcsodra érnek,
S eléjük tárul e szép mese táj.
Meglátják azt, amit csak innen e kilátó,
Erkélyről lehet majd látni igazán.
Meglátják Istent és embert is ki emelt.
Az ő dicsőségére tette alapod.
S reá bízva sorsod, s sorsát hazamehet,
Hogy onnan imádkozván nézze a napot.
S nézze hová született e város minden zugát
S a völgyet hol játszott s kitől kapta kenyerét.
A földet mit megművelt s mi annyi mindent adott
S végül befogad, ha véget ér a lét.

Kivert Kutya

Hozzád futnék, de már nem lehet.

Csendben feküdnék lábaid alatt.

De nem kellettem kivertél engem.
S most kóborlok téged keresve,
Éjről éjre nézem a holdat, szűkölve,
várva hogy jössz elém.
Hogy tányérom újra megtöltöd vízzel,
s netán pár falatot adsz nékem is.
De nem teszed. Mars ki kutya, mars rühes dög
ezt kapom ki éveken át hűen szolgáltalak,
Ki védelmeztelek, ki hazatértedkor ugattalak.
Ugattam érted és ugatok másért,

De nem hallod te meg semmi másért,

Csak mert öreg lettem.
Szemeim elhomályosodtak, fogaim megkopottak.
bundám kifakult. Járom az út porát.
Járom az elmúlás rögös útját.
Nincs, csak egy árok hol meghúzhatom magam.
Mond hol vagy? Miért dobtál a feledésbe?
Miért nem kellettem?
Talán nem őriztem a portát?
Esetleg elcsentem néhány tortát?
Fáradok, és éhezem. Mond, nem hiányzom neked?
HA kapud előtt ülök, talán észreveszed?
Válaszra sem méltat a hideg s kopott éj.
De csitt, hallom, szólít valaki, jól hallom?
Bodri Bodri merre vagy kiskutyám,
s én csaholok tompán, éhesen, s bután.
Hisz nem te hívtál, nem te jössz felém,

A halál az, a hideg és kemény,

Testem megremeg, szemem lecsukom.
Látod, ez vagyok ez lettem én,
csak egy kivert kutya a világ közepén.

Kutya

Mikor megszülettem sokat néztél engem.
Anyám csecsén lógva elvettek egyszer csak,
Hozzád kerültem. Te lettél az új családom.
Felelősöm, anyám, barátom.
Hűséget ígértem neked. S te ugyan ezt ígérted nekem.

Mikor a parkot jártad boldogan csaholva szaladtam
Követtem lépted minden nyomát,
S a fát melyet eldobtál, lihegve, rohanva tettem le eléd
S te megsimogattad fejemet, elégedetten mondtad.
Okos vagy! S adtad kenyered jutalom gyanánt.

Erdei utakon ott voltam veled, csaholva, ugatva
Elkergettem a Mókust is. Ó milyen bolondos voltam.
Akkor még volt. Volt ételem, meleg kuckóm,
Helyem az asztalod körül. Mikor ettél,
Ott ülhettem, hátha leejtesz egy falatot.

De megöregedtem. Nem szaladtam már,
Nem hoztam vissza fádat, nem kergettem mókusod.
S te látván gyötrelmemet, nem figyeltél már rám.
Nem adtad jutalmul kenyeredet, nem simogattad
Dicsérve fejemet. Nem kellettem már neked.

Egy nap aztán megkötöztél és ott hagytál az út szélén
Néztem utánad könnyes szemekkel, várván hogy visszafordulsz
De csak a szomorú tudat maradt nekem. Mikor még
Fiatal kis eb voltam, s játszhattál velem.
Nem voltam ily kivénhedt hasznavehetetlen.

Akkor kellettem még neked, minden nap megsimítottál.
Ma már nem kellek mikor, csak a gondod lenne velem.
Ma már teher vagyok, könnyes szemmel szomorúan
Törődtem bele a sorsba. Kivert lettem, kóbor és öreg
Nem kellek már senkinek, elpusztulok s mindennek vége lesz.

Elfeledték, mikor hű voltam, mikor őriztem a házat,
Mikor elkergettem, a macskát, postást, erdei mókuskákat.
Mikor visszahoztam az elhajított botot.
Mikor nyelvemmel csókot nyomtam barázdált kezekre.
Ma már csak száműzött vagyok, rúgnak kedvükre.

Lassan elfáradok, egyre nehezebb minden
Bundám kifakult fekszem az út szélén,
Jönnek, mennek nem törődnek velem
Lassan mély álomra csukom le a szemem.
De te tudod mi voltam, neked, Barát, hű társ,
Maga a szeretet, vagy csak egyszerűen, kutya ki nem kell már neked.

56.-Margójára.

Te nagy harca nemzetünknek
Ahol annyi vér ömlött,
Mint tengerbe a folyó.
Hol repült száz és száz golyó,
Egy volt a szív és egy a vér
A szabadságért ki él s remél
Harcra kell bár szüntelen,
szembenéz a halállal bűntelen,
A hazáért hol sok áruló,
Büntetlenül él s remél.

Te nagy harca nemzetünknek,
Hol van igazságod?
Miért engedtél meg sok gazságot
A gaznak, kik közül sok lezárta már szemét,
De köztünk él még annyi sok szemét.
Akik nem rohadnak börtön falai között.
Akik között nem volt megkötözött,
Akinek nem mondták KUSS.
Elárulsz vagy pokolra jutsz,
S a szabad létből kiábrándulsz.

Te nagy harca nemzetünknek,
Hazaárulók martaléka lettél.
Hamis bírók ítéletébe vesztél.
Hol a hatalom volt,a fő gonosz.
Százezer halott vére
Kiált fel a nagy messzeségbe
Igazságot nekünk elvtársak
Igazságot a hazának.
De süket füleket találnak e szavak
Isten előtt titokban nem marad, gaztetteitek sora.

Te nagy harca nemzetünknek,
Nagyurak közt örömünnep
Kik húztak annyit a kötélen
Hogy lehulljon magyar vérem
Megannyi magyar testvérem.
Nagyurak lám mit tettetek
Eladtátok a lelketek
S hazaárulók lettetek,
Remélem a pokol tüzén
Sosem nyugszik a lelketek.

Dicső nagyúr és Társai

Dicsőséges Nagyúr ott fenn!

Látod vajon mi, hogy élünk itt lent?

Vagy csak annyit látsz, amit épp akarsz?

Éjjel nappal, gyűlöletet kavarsz.

Holnap reggeltől arról szól a fáma

Kisvasúttal jártál iskolába?

Vagy holnaptól stadionból nézed népedet?

Vajon nem loptál még tőlünk eleget?

Ezer nyomor és ezer jaj országa vagyunk.

Nem hallasz minket választott urunk?

Kit választott balga népek szava,

Volt kisgazda és kommunisták hada.

Három per hármas bölcs vitéz vezérek,

Komcsik, Bolsik és megannyi féreg.

Kérdezem tőletek, hol a sok ígéret?

Mivel időközben tömtétek a népet.

Kórház, jaj volt az is errefelé bőven.

Ma csak egy- egy maradt elenyészőben.

Stadionok úgy nőnek mint erdőben a gomba,

Még a betegek pusztulnak halomra.

Ez bezárt az sztrájkol amaz omlik nagyon,

Közben elveszett egy kis nyugdíjvagyon,

Ha az összeg igaz miről szólt a nóta,

Kórházainkra talán éppen elég volna.

De tudom hiába koptatom soraim,

hisz nem érdekesek ezen mondataim.

De ha belé egy kis becsület szorulna,

kihez szól most e vers vagy pár soros óda,

Lemondana gyorsan s eltűnne a búsba.

Míg testét a nép nem kötözi gúsba,

s nem dobja kutyáknak, mardosó ebeknek.

Ahonnan már senki fia nem menthet meg.

Mert a nép nagyuram, nagyobb ám tenálad

Ha felkel szépen s haragjától lázad.

Menekülhetsz váradból a stadionodba

De ott is utolér népünknek haragja.

Hisz megírta már költő még kérnek adj nekik

Hisz szörnyű haragjukban uruk fejét veszik.

Hallod e ezt nagyúr, mindnyájunknak ura.

Vagy tán akasszanak ki a Várkapura?

Dicső nagyuraim kegyelmes Vitézek

most látom csak halkan magatokba néztek.

Ne ijedjetek meg a népnek nem kell vagyon.

Csak szabad Ország, Sajtó, és kenyér de az nagyon.

Mert még ti dőzsöltök, és éltek víg napokat.

Addig pár közmunkás tisztítja az utat.

Tolják a szekeret országunk szekerét,

másnak negyvenhét ezer, élni legyen elég.

Hát nem urak nem elég, s miért? Miattatok.

Hisz törvényeket, nekünk s nyomort ti adtatok.

Mert a minimál nyugdíj lett az irányadó,

Lassan lesz majd megint füst és kapuadó.

S a negyvenhét ezer kiment az ablakon.

Nem marad több remény csak ha FORR A DALOM,

Forrongnak haragtól epedő soraim,

Remélem érzitek dicső nagyuraim.

Nos' mondjátok urak mi lesz a tervetek?

Helyrehozzátok most amit elcsesztetek?

Ideálltok mellénk népünk mezejére,

S visszaadtok mindent, pár szóért Cserébe?

Visszaadjátok a Szent köztársaságot,

A hitet reményt szétrabolt Országot?

Határon túl maradt honfitársainkat?

Hazahozzátok elment fiainkat?

Jól van urak jól van, ez a mondat vége,

Tegyétek dolgotok akkor most már végre.

Fejezzétek be a rablást, és kifosztást,

S barátaitoknak sok sok visszaosztást.

Ha megteszitek urak, megnyugszik a nép is,

Békében élhetünk s nem álom lesz mégis,

Nagy Magyarország lesz gyermekek otthona,

S nem lesz köztünk egy se ki árva vagy mostoha.

Nos' Urak kérdezem mi lesz a felelet?

Hozzunk nektek ide egy-két éhes ebet?

Ha betartjátok mind mit ígértetek sorra,

akkor lesz a népnek szebb s talán jobb sorsa.

Ha betartjátok urak áldás legyen rátok,

ezt az egyezséget ne szennyezze átok.

De ha nem uraim, kopognak, s dörögnek a léptek.

S a jó isten a mennyben irgalmazzon néktek.

Egy magányos öreg Karácsonya

Élt egyszer egy ember Öreg és magányos,

Karácsony tájékán, szeretet hiányos.

Nem volt, aki néki ajándékot hozzon

S ki a lelkébe erőt s reményt adjon.

Úgy gondolta egy nap, Visszamegy az égbe

S számon kéri urát mi az az ok kérdte?

Mi az oka annak, hogy egyedül adok de

Karácsony ünnepén magányomban vagyok.

Mi az oka annak, hogy nem kaptam semmit?

Még csak egy jó szót se, egy kis újj nem sok, ennyit?

Felelt neki az Úr álmában megadva,

Válaszát őnéki meg sosem tagadva.

Azért vagy magányos mondta pedig néki

Mert, a szeretetet hiányát csak magányos érzi.

De nehogy azt gondold sosem kaptál semmit?

Hisz minden nap kapsz tőlem jóból valamennyit.

Kegyelmet törődést, s megannyi jóságot.

Hisz érted születtem s váltottam világot.

Érted támadtam fel s éltedre vigyázok

Csak nem veszed észre mert szíveden a bánat,

Oly sokszor borít a szemed elé fátylat

Bár nem lehetek veled, teljes test valómban

De ha hiszel bennem, s tudod nem valótlan,

Melyet rólam hallasz minden évben egyszer

Megszülettem érted is egy hideg téli reggel.

Éjféltájt lehetett, s megjelent egy csillag,

Mely jelképezte akkor, hogy a kegyelem itt nagy.

Hogy Isten az ő fiát elküldte a földre.

Megváltani minket most és mindörökre.

Én vagyok ez gyermek ki most álmodban szólok

Higgy és bízzál bennem hidd, nem rosszat mondok.

S ha minden nap egyszer imát mondasz nekem,

Az életedet, meglásd teljesebbé teszem.

Enyhítem majd neked magányod óráit,

Barátra lelsz bennem, hisz nekem ez számít.

Ha engem, Jézusodat, barátként szereted,

Kegyelmet kapsz tőlem s örök szeretetet.

Társad leszek eztán s mindig veled leszek.

Felébredt hajnaltájt most az öregember,

S érezte a szíve megtelt szeretettel.

Félelmet és magányt nem ismerte többé,

Hisz tudta megváltották most és mindörökké.

Érezte, hogy lett néki egyetlen barátja.

S minden nap hozzá szólt egyetlen imája.

S ez az ima ez volt, ne hagyj el Jézusom,

Legyél minden napon barátom Krisztusom.

Veled jobb lett minden s ez nem csak talány,

Hogy benned bízva múlt el a fájó s bús magány.

S ha most te itt lennél mit adhatnék neked?

Aranyat s ékszert nem, csupán szeretetet.

Egyet tudnék adni szívemnek melegét,

S ekkor egy hang így szólt Nekem az is elég.

Kérdé a kis öreg, ki vagy kérlek felelj.

Az vagyok ki éjjel kérdésedre felelt.

Urad vagyok tehát megváltó Istened.

Hisz nem csak a mai nap vagyok itt s most veled.

Minden nap érzed majd jelenlétem mától,

Csak ne gondolj annyit a bús magányra máskor.

S ekkor ezt mondta a bölcs öreg ember.

Arcán lecsöppenő két fényes könnycseppel.

Mától nem magányos többé a karácsony.

Mert meglátogatott az én legjobb barátom.

Jézus köszöntelek kérlek térj be hozzám.

Fogadd el a szívem és őszinte imám.

Legyél a társam legyél a barátom.

S minden embernek ezen a világon.

Karácsony napján nektek ezt szívemből kívánom.

Szerelem

Mikor azon gondolkodsz, milyen lehet vele egy óra.

Mikor hajnalban még nem térsz nyugovóra.

Mikor vele képzeled el a végtelent

Akkor érzed csak igazán mi a szerelem.

Mikor vele álmodsz s mellette ébredsz minden nap.

Mikor sötét szemeinek látványa megnyugtat.

Ha sötét haját simítod, illatát érzed,

Akkor érzed csak, hogy”Ő”a végzet.

Ha veszekszel s megbánod tetteid,

Ha bánatos vagy, de mosolya rögtön felvidít.

Ha karjaidban alszik egy hűvös hajnalon.

Akkor érzed igazán, szereted örökké nagyon.

Ha minden napon, percben, és éjjelen.

Nevét suttogod, szüntelen.

Ha sírni tudsz egy fájó dallamon

Akkor tudod meg, szereted és hiányzik nagyon.

Ha meglátod s szíved rögtön verni kezd.

Ha neked adja szívét és az életet.

Ha gyermeket szül és felveszi a nevedet.

Akkor tudod meg, hogy ő is nagyon szeretett.

Gondolsz e rám?

Gondolsz-e rám, mikor eljő a csöndes alkony?

Mondasz e értem csöndben imát?

Miközben ágyadon magadban ér a hajnal,

Érzed a szíved, mennyire fáj?

Gondolsz- e rám, mikor magányos estén

Könnyeid hullnak, de nem vagyok én,

Érzed e milyen fájó a holnap

Hisz tudod, s tudom, már nem vagy enyém.

Gondolsz-e rám mikor zúgnak harangok?

A templom tornyában úgy dél körül.

S érzed e azt milyen fájdalmas érzés,

Asztalhoz ülni ebédre egyedül.

Gondolsz e rám, mikor erőket járva

Meglátsz, egy padot s arra leülsz.

Merengve nézel az őszies tájra,

Remélve valaki melletted ül.

Valaki, akinek nevét most hallod,

A fák susogása a szél szava Ő.

Bár nem láthatod, mégis simítja arcod

Hűs keze szellő, arca a kő.

Egy kő csak melyre a neve van vésve

Most mégis olyan mintha élne a táj

Madarak dalában, hozzád szól csendben

Ugye, hiányom mennyire fáj?

Hát gondolsz e rám mikor eljő a az alkony,

Mondasz e értem csöndben imát?

S már nem is oly magányos a hajnal

S talán a szíved sem annyira fáj.

Csillagok útján!

Csillagoknak útjára léptél
A szél vitte messze utolsó szavad.
Elhagyván a házat amit úgy szerettél
És akikért éltél a családodat.

Csillagoknak útjára léptél
Fájdalmas a könny mely utadon kísér.
de tudd szívünkben örökké élni fogsz
És mosolyod a szívünkben mindörökre él.

Csillagoknak útjára léptél.
Messze visz az út mely a végtelenbe tér,
S te lassú léptekkel távolodsz tőlünk
Istenhez ki téged addig is kísér.

Csillagoknak útján fényes már az út.
Nem láthatunk de lelkünk érzi létedet.
Hogy úgyanúgy fogod a két kezünk mint egykor
Mikor még mi is mehettünk veled.

Csillagoknak útján sok szerencsét neked
Szívünkben őrizzük emlékedet
S most könnyes szemekkel intünk búcsút neked,
Legyen helyettünk Isten veled.

NŐNAPRA

Ó Szép tavasz, sok nyíló virága.
Hulljon szírmotok a Lányokra, Nőkre, Anyákra.
Kik nekünk életet, szerelmet adtak,
Értünk férfiakért sokat fáradoznak.

Köszönetet zengünk lányok, anyák, nektek.
Hisz nélkületek nem lenne, élet az élet.
Az életünk támaszai, virágai vagytok.
Hát viruljatok csak és el ne hervadjatok.

Szépséges, szép tavasz, vidd hírül a világnak,
Hogy ma ünnepeljük a Nőket, lányokat, anyákat.
Hogy nem tudjuk nekik sokszor megköszönni,
A szeretetet, törődést, melyet nem adhat más senki.

Isten, ha hallod szívbéli imámat,
Álld meg a Nőket, Lányokat, Anyákat.
Hogy még soká nagyon soká zengjük.
Köszönjük nektek, hogy élhetünk.

Miklós Napján!

Kitekintek az ablakon a zúzmarás fákra,
S látom letűnő Fiatalkorom.
Valaha más volt a sors s más van már ma,
S már magam sem tudom, mi volt egykoron.

Mikor még gyermeki fejjel örvendve vártam,
A nagyszakállú öreg dörmögő urat.
Ma már gyermekem várja, örömmel eltelvén,
S én látom letűnő Fiatalkoromat.

S ha kitekintek este a vén szoba ablakán,
Szemben sok kisgyerek örvendve mosolyog.
S megszívván pipámat füstjében merengve,
Szememből a könnyem lassan kicsorog.

Hiszen eszembe jutott a boldog gyerekkor,
Mikor nem volt kenyér, vagy nem volt tüzelő,
De én mégis boldog voltam, hisz tervezgettem mindig
Milyen lesz majd felnőttként a szebb s jobb jövő.

S ha ismét eljő Szent Miklósnak, napja
Újra kinézek a régi ablakon,
S örömkönnyel látom, hogy egy- egy gyermek kapta
Szeretettel az én, kedves csomagom.

Melyet Miklós vitt el, kérésemre nékik,
Mert gyermekek ők, is mint voltam vala én.
S e kis csomagok tartják meg a hitet, ahogy régen,
Hogy míg a világ- világ marad, mindig van remény.

S este nyugovóra boldogságban térek,
Mert tudom a lelkem újra adhatott.
Egy évben egyszer lesznek nagyokból a kicsik.
S kicsikből nőnek vissza a nagyok.

Amikor felkel a nap. (18 +)

Amikor felkel a nap és beragyog a csukott ablakon,
Ott ölel akkor két karom, s meztelen testedet rámteszed.
Lábaid átrakod lábamon, s tüzes ágyékod érzem magamon
Lüktetsz s szívem zakatol, mert tudom enyém vagy valahol,
a szívem sarkából figyelsz engem, s lázadó tekinteted keresem,
De nem lelem sehol, mert nem, -nem vagy velem.

Álom vagy csupán, s mikor felébredek, keresem kezedet,
Feszes és szép melleid mellett nem lelek szebbet,
De te csak nevetsz, és szertefoszlik örömem.
Nem kedves te semmiről nem tehetsz,
Én engedtem neked, hogy lelkem elvegyed,
S szívem megmérgezd szerelem méreggel.

Ajándéknak hittelek, de most már nem kertelek,
Hisz, átok vagy te az élet folyamán, hajótörött csodalány,
Mert hallottam szirén énedet, s csengő bongó éneked,
Elvarázsolta lelkemet, s hajómra felvettelek.
De csakhamar kiderült, hogy két szép szemed bogarában,
Hazugság öröme ül, s szép éned tovarepül.

Amikor felkel a nap, s beragyog a csukott ablakon,
Ott ölelt akkor két karom, de nem tudom miért engedtem neked?
Mert meggyaláztad lelkemet, s én meggyalázom testedet,
Csókjaim nem teremnek neked, csak megvetésem halk szava szól,
Nem vagy többé se szép se jó csak eldobható rongydarab.
S az élet folyamán elbocsátalak.

Krisztus a Kereszten

Isten küldött, megszülettem
Kegyelméből ember lettem
De vajon mit vétettem?
Mondta Krisztus a kereszten.

Embereket gyógyítottam.
Holtakat feltámasztottam.
Nem vétettem senki ellen.
Mondta Krisztus a kereszten.

Leköptek és ostoroztak,
Rúgtak, vertek, megaláztak,
Azok kiket úgy szerettem,
Mondta Krisztus a kereszten.

Ötezreket vendégeltem.
Mégis megtagadtak engem,
E-sorsot mért érdemeltem?
Mondta Krisztus a kereszten.

Fájdalmam már egyre nagyobb,
Testemből a vérem csorog.
Atyám miért hagytál el engem?
Mondta Krisztus a kereszten.

Elérkezett már az óra,
Atya jött a hívó szóra,
Megváltotta, s halkan, csendben
Halt meg Krisztus a kereszten.

Levették hát törött testét,
Sziklasírba elhelyezték.
Tanítványok sírtak csendben,
Nincs már Uruk a kereszten.

Mint az előre megmondta.
Nem marad benne a sírba,
Feltámadott, harmadnapra.
Halált, poklot eltaposta

Lopott csók a kastélyban.

Szép nyári délután,
Kertedben virágok hada.
Szép nyári délután,
Lelkemben szerelem szava.

Megtettem, amit szívem diktált.
És éreztem nem lehet másképp
Csókom, kértem s kaptam tőled,
Ez volt nekem szép ajándék.

Kertedben a fák alatt,
Loptam el édes csókodat,
S lelkem nyugodásra tért.
Mert nyugtatott a pillanat.

S ha majd jön a tél, a hideg fagyos,
Hóesésben sétálva, szemem ismét reád ragyog,
És Megállván a vén fák alatt,
Lopom majd édes csókodat

De szeretnék!

Egyszer szeretnék eljutni oda
Hol oly sokan laknak fénylő ruhában.
Egy országba melynek Isten az ura,
S mindenki élhet ott nagy boldogságban.
S mikor felhangzik a mennyei hang,
Glóriát énekel a sok drága lélek.
És mikor felragyog a fényes telihold,
Annak sugarán vissza hazatérek.

ÉS elröppen az álom elmúlik az éj.
S emlékemben él a sok drága lélek,
Kikkel találkoztam az éj közepén,
S fenn az országban boldogságban élnek.
ÉS szemem elé jön az éjszakai látkép
A fülemben felzúg a hangos Glória.
ÉS mikor a szívem hevesen verni kezd
Megáll mellettem Istennek fia

ÉS int ne szólj erről senkinek se gyermek
Mert ezt csak az láthatja aki elhiszi azt,
Hogy ha az életnek vége, majd lesz egy ország,
Aki minden jó s rossz lelket magába fogad.
Na de látni nem fogja más csak az ki bűnös volt,
De szíve hazatért a mennyei szóra.
Te azért láttad mert valaki volt,
Ki azt kérte láthasson még egyszer újra.

S az azt kérte tőlem hosszú imájában,
Hozd el nekem még egyszer drága Jézusom.
Hogy lássam, s öleljem újra szeretettel,
Ez legyen nekem a mennyei jutalom.
S mikor a hajnal jő búcsút vegyek tőle,
S egy holdsugár Vigye tőlem majd haza,
Mert, a szeretet nem múlik akkor sem,
Ha neked itt neki pedig immár ott az otthona.

Reménytelen szerelem!

Vágy mi újra éltet,
Egy szempár, mely lelkembe égett.
Egy mosoly mely mindennél több lehet,
Reményvesztett lelkem vígasza lehet.

Fogvatart az érzés mikor látom őt,
Fogvatart a vágy miből merítem erőm.
De tudom jön a hajnal, s lám elszáll az éj,
S végetér az álmom, mely oly csodaszép.

Majd reggel felébredve oly szelíd a táj,
S átélve a hajnalt jajj valami fáj.
Látom magamelőtt szép tekintetét,
S csókja után vágyom bár nem lehet enyém.

Újra jő az este újra jő a vágy,
Álmaimban látom, hogy mosolyog rám.
De újra jön a hajnal s felragyog a tény,
Bárhogy is kívánom, nem lehet enyém.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Angyal!

Egy angyal ült az ágyamon
Kezembe betette szép kezét,
S fülembe súgta nesztelen,
Szavainak ígéretét.
Jöjj, velem ifjú jöjj velem,
S elviszlek én e föld felé,
Hol mennyei glória terem,
S nem érződik a szenvedés.

S az angyal itt ült szüntelen
Szeme a két szemembe néz,
Megfogta csöndben két kezem,
És elmúlt egyszer a szenvedés.
S csodás tájakra vitte lelkemet,
Hol felharsan az égi harsona.
Kaput nyitott az én Istenem,
Ki már várt, mert ez lelkem otthona.

Fehér ruhába öltöztetett
S éreztem most már ez az otthonom.
Arany glóriát adott nekem,
S csendben csókolt engem homlokon.
Örülök, hogy itt vagy már fiam,
Vártam már rég igaz lelkedet.
Mert tudtam, büszkén viseled majd,
A földön kapott keresztedet.

Eltűrtél kínt és szenvedést,
De jutalmadat érte elveszed.
Míg tested csendben pihen lenn,
Én idefenn őrzöm lelkedet.
Bűneidet megbocsátom én
Szemeid letörlöm jóságosan.
Tovatűnt már minden mi rossz volt
Pihenj csak pihenj szépséges fiam.

Angyalok közé új lélek költözött,
És úgy őriz minket most már idelenn.
Fehér aranyló ruhába öltözött,
És jutalmul megkapta a boldog végtelent.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tanulj.

Tanulj meg élni nélkülem.
Mert ki tudja, meddig lehetsz velem.
Ki ad garanciát, ha egyszer kialszik a láng
Lelkem izzó lángja.
Hol lelsz majd társra, hű barátra?

Tanulj meg élni. Égni.

Mert ki tudja hol ér véget a varázs,
Kialszik a tűz, de marad a parázs,
Mi ha szellő fújja,
Lángra kap, s fellángol újra.

Tanulj meg élni. Küzdeni.
Mert minden nap egy újabb küzdelem,
S te újból felkelsz, robotolsz szüntelen,
Magadért tedd,
Mert hálád nem lészen semmiért.

Tanulj meg élni. Szenvedni.
Szenvedéllyel szeretni,
Mert csakis a szeretet adhat életet.
Az életnek,
Mely belőled vétetett.

Tanulj meg élni. Bízni.
Bízva tekinteni az újabb napra,
A fűre, a hajnali harmatra.
Illatos fákra.
Az elalvó késő őszi tájra.

Tanulj meg élni. Szeretni.
Szerelmesen mindent megölelni,
Mindenkit imádni, keresni,
Egyet mindennél.
Mindenkinél jobban szeretni.

Tanulj meg élni. Hinni.
Hinni magadban az úrban,
Hisz te vagy Ember a jelenben-múltban.
A tudományban
S a végső állomásban, a halálban.

Tanulj meg Élni. Látni.
Az emberek szemében a jót, s rosszat.
A földi gonoszt, mely jót nem hozhat.
A politikát, háborút,
Mely mindeneket eltaposhat.

Tanulj meg élni. Gyűlölni.
Mert a szeretet, gyűlölet is egyben.
Önmagad iránti hűséged kudarca,
Szíved egy másik arca,
Ne takard hát soha el, ki érdemi haragod.

Tanulj meg élni. Megbocsájtani.
Ki megbánja vétkét veled,
Bár a bűnét sose feledd.
Add kezed.

De ne feledd, Vétkezett ellened

Az errefelé ismeretlen színesfém szobra.

Talapzatán áll komoran egy alak,
Ki évek óta réved a messzi tájba,
Nem lát nem hall, vagy csak azt hiszi
Ki minden napon megcsodálja.
Egykor a város éke volt.
Megszürküllött koronája,
És hogy fém volt kívül belül,
Ez volt az egyetlen hibája.

Éjről éjre aztán leszállt,
Tagjait jól átmozgatta,
Mesélt sokat fának, fűnek,
Arról, aki őt alkotta.
Nemes mester volt ki őt,
Gonddal formálgatta szépen,
Mert érezte, hogy ez lesz majd
A legszebb műve életében.

S a szobor állt a talapzaton,
Átadta, őt hű gazdája,
Hogy hirdetvén nevét, egykor
Egy szép város megcsodálja.
De a gazdája sem tudta azt,
Hogy műve él, és lelke vagyon.
S éjről éjre leszáll kicsit,
S megpihen a talapzaton.

Mesélte most fának, fűnek,
És sok alvó nyugvó háznak,
Milyen jól érzi itt magát,
Hol gyerekek hahotáznak.
Reggel köszön, s megölelik,
Délután int, de nem látja,
Sok kis lurkó ki már várta,
Hogy bezárjon iskolája.

Egyszer aztán jött egy új nyár.
A gyerekek elköszöntek,
S a szobor hiába várt,
Nem jöttek már hozzá többet.
Bezárták az iskolát,
S kopár marad az udvara
S a szobor csak várt, és várt.
Így múlt el tele és sok nyara.

Este aztán újra leszállt,
S nézett a csillagos égre
S szeme elé képekbe jött
Sok, sok évnek sok emléke.
A szobor most életében
Először érezte azt,
Hogy nem jön többé ide senki.
Teljesen egyedül maradt.

Vádlón nézte, most a tájat.
Felállt s csendben sétált egyet.
A fák büszkén meghajoltak,
Mert tisztelték azt az egyet.
Ki velük volt a kezdetektől
S nem búcsúzott tőle senki.
Hát lehet azt a sok- sok évet,
Olyan könnyen elfeledni.

Az egyik fa megkérdezte,
Öreg jegenyefa volt ő.
Mi a baj kis szobor barát,
De nem válaszolt akkor ott Ő
Elsétált egy pár méterre
Felnézett a jegenyére,
Nagyot sóhajtott és akkor,
Könnyek szöktek a szemébe.

Lám kő szíve kiengedett,
Nem volt többé maradása,
Megölelte most a vén fát.
S visszament a talapzatra.
Hajnalodott és a szobor,
Elfoglalta régi helyét.
Hogy néma csendben várja újra
Víg tanévnek víg kezdetét.

De reggel furcsa zajra ébredt.
Gépek jöttek a ligetbe,
S talapzatát körbe ásták,
Nem kell többé öreg teste.
Feldobták egy kis autóra
S elvitték a nehéz testet.
Raktár mélyén pihen most már,
De öreg szíve nem pihen meg.

Minden nap, ha jő az este,
Elcsendesedik a város.
Az öreg szobor felkel újra,
És érzi mennyire magányos.
Kimegy most az épületből,
Feltekint a magas égre
Nagyot sóhajt újra s újra
Könnyek szöknek a szemébe.

A Bár Táncosnője

Ki vagy te gyönyörű szép virág?

Kit imád az egész világ,

Kecsesen jársz, kelsz a bárban

Az asztalok között, hol félhomály van.

A sarokból bámulom lényedet.

Rám vetíted fényedet,

S megdobban szívem hevesen,

Mert gyönyörű vagy kedvesem.

Tovaszáll az éj s én taxit rendelek.

Hazaérve, csendben ágyamhoz megyek

Lefekvés előtt újból rád gondolok,

S érzem újból édes illatod.

Mikor este asztalom előtt voltál a bárban,

Hol whiskey volt a vén üvegpohárban,

Libben a függöny s a szám véget ér.

És én újra egyedül intek taxiért.

Este aztán újra a bárba betérek,

És felpezsdül a vérem, lám újra élek.

A csapos csak legyint, mikor a pulthoz állok.

A szokásost mondom s lám kit látok.

Mellettem ül a szép Primadonna,

Ki minden este mosolyt csal arcomra,

Feláll s könnyen lép a zongorához,

S szemével int, s én újra játszom.

Egy dallamot játszom s ő énekel nekem,

Hozzám hajol s verni kezd szívem.

Érzem forró a levegő mikor rám hajtja fejét,

Nem láthatja más forró tekintetét.

A csapos int neki, színpadon a helyed,

Felmegy a színpadra, s kezdődik a szám.

S újra csodálom távol az asztalnál

És érzem, ő kell nekem, de úgy igazán.

Hajnalban aztán a kijáratnál állva

Várom, hátha láthatom még egyszer őt,

S kilép a bárból, libben szép szoknyája,

Taxit rendel és int ugye most jól látok

Engem hív magával a szép csodanő.

S álmom valóra vált azt látom s érzem.

Szerelmes lettem újra, de repül az idő.

Este már egy pár ként lépünk be a bárba.

S énekel nekem a szép csodanő,

S reggel egy párként taxira várva,

Jaj, úgy rohan, megint az elmúló idő.

De este ismét csak az enyém lesz, érzem

S a taxiból kilépve ő búcsút int nekem.

És boldogan köszönök tőle el újra.

Este találkozunk, viszlát kedvesem.

A kastély grófja

Leszállt az éjmadár
A gróf ágyasára várva
Kitekint a kastély ablakán.
Csönd van valami neszt hall az éjben
Felnyög a kéjben a vágy.

Este a bál után
Megfáradt nők az éj homályban
A gróf szobája előtt,
Bebocsátást várva s kérve
Nem kapnak kegyelmet ők.

S a gróf nekikezd az éjnek,
Sorba jön a sok nőalak,
S kényeztetik uruk vágyát
S melegítik hajnalig ágyában a kéjurat,
Megtagadva vágyukat.

Reggel aztán eltűnik mind
S újra kezdődik a nap
S a kéjúr elégítve felkel
S minden szolgát odarendel
Tüntetni a nyomokat.

Este aztán újra bál van,
Betér a sok nőalak
S álarc mögött kacérkodva
Csábítják a nagyurat.
De mindközül csak egy marad.

A vén komédiás

Üresen áll most a cirkuszi sátor,
És a bohóc a porondon magányosan áll.
Üres a nézőtér elmúlt az álom,
Végetért a taps, a szép előadás.

A bohóc most érzi vége a számnak,
Piros orra alatt búsan mosolyog.
Pár perce még tapsviharban állt ott,
Hol most üresek a kopár széksorok.

A cirkusz igazgató lép a porondra,
S nevetve rikkant, hé te bohóc!
Vedd le a ruhád, mosd le a sminked,
Vége a dalnak tűnj el legott.

A bohóc most érzi vége a számnak,
Lehullt a függöny, nincs előadás.
Egyszer még visszanéz, a szinpadra búsan.
És házába ballag a vén komédiás.

Fekete hétfő!

Fekete hétfő volt, mikor lelki szemeimbe nézett két gyönyörű szép szemed.
Fekete gyásznap lett, mert szemedben láttam a szomorú végzetet.
Fekete könnyem hullt, a fehér hóra a tiszta szűzi éjszakán.
Fekete lett minden, mert tudtam voltál, s leszel még egyszer talán.

Fekete hétfőn mondtad nekem lelked szomorú végső szavait.
Fehér választ vártál de feketét adtam neked, s tudtam jól megbánom én.
Fekete estén adtam neked, lelkem fehérbe öltözött virágszirmait.
Fekete hétfőn mondtad nekem, ég veled, valahol jobb hogy nem vagy itt.

Feketévé vált minden mi fehér igaz és szép volt énnekem.
Feketévé vált, a lelkem s hideg kopott lett nehéz éjjelem.
Fekete szemeim előtt láttam ragyogó és szomorú arc vonásaid.
Fekete hajnalon ért a felismerés hogy könnyben úsztak gyönyörű szemeid.

Fekete hétfőn mondtam el neked, szívem buja s bűnös vágyait.
Barátságnak képzeltem a szívünkben lévő vágyak pajkos szálait.
De te leírtad nekem mit addig már százszor beszélt át halk szavunk.
Fekete hétfő lett a napból, mikor elhagytad közös barátság utunk.

Fekete gyásznap lett, mikor búcsút intett nékem két kezed.
Fekete hétfői nap volt, mikor végleg elveszítettelek.
Tudom hiába már minden igaz szó s fájó könny neked.
Hazugnak hiszed, én tudom nem az, valahol mégis vétkeztem ellened.

Fekete hétfő, marad mindörökre nékem ez a nap.
Mikor elveszítettem végleg, igaz s tiszta barátságodat.
Fülembe csengenek utolsó szívemet tépő szavaid.
Magányosan telnek majd a napok mert hiába létezel, nekem már nem vagy itt.

Nem feledem sohasem gyönyörű szemeid csillogó mosolyát.
Nem feledem sosem, barátságunk kezdetét, s halkan kacagó hangod mámorát.
Mely ambróziaként oltotta vágytól égő lelkem bűnös szomjait.
Tudtam bűn mégis kimondtam neked, sötét lelkem bűnös de tiszta vágyait.

Így lett ez a nap mindörökre a fekete hétfői nap nekem.
Így maradt mindenkorra vígasz nélkül a sötét, bűnös, megrepedt szívem.
Így lett sötét a nap, a hold, s a fényes csillag milliók hada.
Így cseng füleimben az utolsó napunk neve, fekete hétfő fekete hétfő...

Csók a hóesésben!

Két szép szemedbe néztem, s kértem.
Csókodat én a Hóesésben,
Rám néztél és én rád néztem,
És csókoltál a hóesésben.

Az utcán jártunk kéz a kézben.
Te rám néztél és én rád néztem,
Majd halkan csendben loptunk szépen,
Egy csókot kinn hóesésben.

Térre értünk kéz a kézben.
Egy padra ültünk nagy serényen,
Te rám néztél s én rád néztem,
És Csókoltál a hóesésben.

Hazamentünk át a téren,
Mosolyogtál reám szépen,
A szemedbe mélyen néztem,
S csókot adtál búcsúképpen

Krisztus király született!

Jeles napra ébredt Betlehemnek népe,
Zúgott fenn a mennynek víg angyal kórusa.
A fények elárasztották Betlehem városát.
Pihen a megfáradt szép Szűz Mária.
Életet adott Ő Krisztus Királynak,
Glóriát énekelnek néki víg angyalok,
A szeretet ura érkezett a földre,
Neki hódolnak most örvendő Pásztorok.

Mert napkeleten akkor megjelent egy csillag,
Fénye bejárta a föld minden zugát.
Az emberek szívébe szeretet költözött,
Így imádták menny s föld egyetlen urát.
Kit Isten küldött a földre segítségül,
És neki adatott itt minden hatalom.
Ő ki megváltotta igaz és hű népét,
Érettünk született azon a hajnalon.

Imádták őt, bölcsek, királyok, pásztorok,
Imádjuk őt mi is nagy- nagy szeretettel.
Legyen most egy percre szívünkben betlehem,
Törődjünk ma kicsit, azzal a kisdeddel.
Ne hagyjuk magára Jézus királyunkat,
Adjunk néki helyet szívünk szegletén.
Hogy velünk maradjon minden nap az évben,
Karácsony szelleme, s egy csöppnyi kis remény.

Remény a szebbre a jobb jövőre s arra,
Mit mindnyájan szeretnénk, s őriz halk szavunk.
Kérjük, hát királyunk ki kisdedként van jelen,
Egyengesse bölcsen a mi életutunk.
Mert majd elé állunk ítéletre várva,
S ítélni fog bölcsen jó Krisztus király.
Éltünk után majd azt kapjuk ott nála,
Ami szívünkben volt, ami nekünk kijár.

Ebben a szellemben várjuk a karácsonyt.
Szívünket készítsük eljövetelére.
Legyen most a lelkünk istálló kapuja,
Szívünk pedig jászol urunk kényelmére.
Melengessük most őt igaz szeretettel.
Legyen rajtunk áldás, szeretetből bőven,
Járja át lelkünket karácsony ünnepe.
Legyen rajtunk urunk gondos tekintete
(Ámen.)

Holló!

A fehér hóban észrevétlen megbúvó fekete gyönyör,
Szárnyait széttáró fekete szép madár.
Gyönyörű formád nézem, ahogy a fehér havon
Megcsillanó csodaszép fekete ékkőként,
Élelmet keresve kaparsz a havon.

Élénk szemedben égő lángoló tűz szinte perzsel,
Mely megolvasztja lelkem jégcsapjait.
Csodás tollaid, fénylő koronaként ékítik tested.
Akár a királyt az uralkodói palást,
Ahogy várát elhagyva népére tekint.

Csók az éjszakában

Csókot kaptam én az éjszakában,
Angyal adta, szívéből nekem.
Ajándék volt, mert látta szemeimben,
Hogy gyászban s bánatban ég fáradt nagy szívem.

Csókot kaptam én az éjszakában,
Angyal volt ki szárnyát tárta szét.
Meseszép sötét gyöngy hajában,
Játszott a fény és Táncolt a sötét.

Csókot kaptam én az éjszakában,
Mert csak az éjszakába járnak angyalok,
Szelíd mosoly szájuk sarkán látszik,
De látszik, hogy nem mindig boldogok.

Csókot kaptam én az éjszakában,
Angyal mond mért adtad azt nekem,
De oly gyorsan búcsút int a varázs,
És halkan mondja, Jó éjt kedvesem.

Egy bűnös búcsúja!

Az esti hold halovány fénye,
Orcád mosolya ég és föld éke.
Szemed tükre maga a napsugár
Ahová a fény s boldogság hálni jár.

Hová tűnt el fénylő csillag mosolyod?
Nélküled csak elhajított kő vagyok.
Hozzád közel mégis távol napokig,
Most már érzem itt a csoda sem segít.

Elbúcsúzom tőled mostmár kedvesem,
Elengedtem, s te elengedted két kezem.
Ég veled volt hozzám utolsó szavad
Elindultál s nem láthattam arcodat.

Hold tükrében megcsillan egy fénysugár
Könycsepp volt az attól aki messze jár.
Arcomra hullt esőcsepp úgy ragyogott,
Melegsége szív enyhülést nem adott .

Nézz hát fel a csillagokra kedvesem
Emlékezz a szép órákra csendesen.
Remélem csak a jóra gondolsz ezután,
Ha nem tudtál becsülettel várni rám.

Már ezután nem várok rád kedvesem.
Fáj a szívem de nem vagyok bűntelen.
Bűnös szívem fájdalmasan zakatol,
De tudom egyszer találkozunk valahol.

Éjjeli elmélkedés!

Az éjjeli eső csöpögését hallgatom,
Ahogy párkányomra csöppen kövér cseppje.
A holdat sem látni, felhős az ég,
Én mégis rád gondolok, hogy mi lenne?
Ha itt lennél az ablakban mellettem.
Kezed fogva, enyhűlne szív magányom bús órája.
De te már messze jársz.

Elém jő a kép ahogy gyönyörű tested,
Meztelen valóságban mellettem áll.
Miközben az eső csak hull és hull.
Most gondolatban átölel két karom,
Tested forró tűzként simul testemhez,
Csókod édes mint a méhek által készített aranyló méz.
Itt is lehetnél. De te már messze jársz.

Hűség és Árulás!

Mikor hűen tartod magad valamihez,
Mikor szíved a legjobban szeret,
Mikor a legszebb szavak hagyják el ajkaid,
Mikor álmodod a legszebb álmaid.
Akkor jön el a hűség s vele az árulás.
Hisz nem tudod melyik - melyik
Mert mindegyik álruhás.
A hűséget ismered a hűség álarctalan.
Az árulás álarcos, de álarca hasztalan.

Mikor a hűség és árulás összetalálkozik.
Valaki lelkén, s szívén osztozkodik,
Valaki győzni fog valaki veszteni.
De egy sem fog igazán győztesnek látszani.
Mert csak egy győztes van Hűség vagy árulás?
De csak a hűség győzhet, ez nem lehet vitás.
Mert bármennyire fáj is az árulás vétke,
Csak a hűség lehet a játszma ékes vége.

Mert volt egyszer két ember, hűség és árulás.
Az egyik szeretett, a másik pedig kívánt.
Egyet kértek ők mindketten az égtől,
Győzve kerüljenek ki ők e szép meséből.
Aztán elkezdődött a játék, mi nem játék.
Ostromolni kezdték azt ki nekik számít.
Ki így ki úgy, de mindkettő szeretett,
Végül a hűség lett ki e csatába elesett.

A csata végén pedig így szólt az árulás.
A játszmát megnyertem ez már nem is vitás.
A hűség ekkor fejét búsan lehajtotta,
S szomorúan akkor e szavakat mondta.
Látod árulás nem bíztál meg bennem,
Mert e játékban vesztettünk, de ketten.
Mert a bíró ki ítél, a lelki ismeret,
Nem mondhatott mást e játékra csak nemet.

A hűség ettől persze még mindig sírva fakadt,
Mert a lehetőség tőle messze szaladt,
Hogy bizonyíthassa, gazdájának magát,
Amit végig érzett a maga igazát.
Mert aki hűséges az nem lehet áruló,
Nem is lenne az bármennyire fájó.
Végül az árulás megmutatta magát,
De a hű nem tudta védeni igazát.

A hű végül a csatát végleg elvesztette.
Hű volt, s a jó szíve ez lett az ő veszte.
Mert nem akart az egyet se kettőt bántani,
Csak kihez hű maradt igazán szeretni.
Fájdalommal győzte le a hűség az árulást,
Mindenkit megsebzett ez nem is lehet vitás.
Döntött a sors és a játékot bezárta,
A hűnek nem lesz többé hű szerető társa.

Fájdalmas a vége, de nem lehet vitás
A fájdalom győzte le a hűséget, s árulást.

A hűséges kutya!

Gazdáját várja a bölcs öreg kutya
Hűségesen ülve elrendelt helyén,
Várja hűen bölcs s jó gazdáját keresve,
Ki megsimogatja bölcs öreg fejét.

Feltűnik a gazda távolban lépked,
Boldogan csahol a vén öreg kutya.
Megsimítja fejét majd lengén tovább lépked,
Búsan nyüszít most a vén szelíd kutya.

Majd küszöbre fekszik, hol eltűnt hű gazdája,
Visszavárja csendben hűségesen őt.
Ki a hamis kutyából a szelídet csinálta,
Nyüszítve sürgeri az elmúló időt.

Legyen újra reggel, lássam a gazdámat.
Ezt nyüszíti éjjel a szelíd vén kutya,
Majd újra jő a reggel, és feltűnik gazdája,
És boldogan csahol az öreg bestia.

Üvegpohár!

A szekrény polcán magányosan álldogált, egy pohár.
Valaha fényes, üvegén megcsillanó napsugár delelt.
Úr-emberek asztalának éke volt ő, ebédasztal kincse.
Kiből kedvére ihatta mindenki a derű, édes víg levét.

Csillogó üvege megfakult a régi pohárnak,
Már nem ivott belőle víg úri társaság kedvére.
Szája kicsorbult, talpán repedve állt a sarokban,
Egykor fényes üvegén kopott ujjnyomok között.

Álmodott egy napon, úri lakomának idejéről,
Mikor újra ő volt az asztalnak ékes dísztárgya,
A kanál, a villa a kések, mind fejet hajtottak előtte.
Fényesebb volt ő, mint a csillogó déli napfény sugara.

Álmodott egy napon úri vacsorának idejéről,
Mikor esténként, bort töltött bele a kastély víg ura.
Álmodott egy szép reggeli ébredésről,
Mikor utolsó kortyát adta urának esti édes levéből.

A szekrény polcán magányosan álldogált egy pohár.
Valaha fényes üvegén megcsillanó napsugár delelt.
Már nem kincse ebédasztalnak, és úri seregnek ő.
Üveg szíve hangos csörrenéssel millió darabra hullt.

Adjatok vissza Népet becsületet!

Magyar testvéreim hozzátok szólok most,
Szívemből szóló könyörgő ima ez,
Istentől kértem én buzgóan hiába!
Mert nem kaptam vissza még a becsületemet.
Ha van bennetek szív, kitartás, szeretet,
Meghalljátok e sorokban síró könyörgésem,
Tegyétek ti is mit követel hazátok!
Adjátok vissza a becsületemet.

Mikor még apánk Árpád volt a vezér,
Becsületéről volt híres magyar népe,
Aztán jött Szent István, államalapítónk.
S a magyar becsületét vére által védte.
Majd jött dicső 56, de akkor is kiálltunk
Nem lettünk gyarmat, pedig rúgták nemzetünk.
Hát tegyétek, ti is mit követel a hazátok!
Adjátok vissza Magyar becsületünk.

A határon túl élő magyar embertársak,
Hozzátok is szól könyörgő szavam.
Minden nap mikor elmondom imámat,
Értetek is szól, ángyom, bátyám, fiam.
Ha most megálltok, nézzetek az égre,
Egy nap a napunk és egy az Istenünk.
Hát tegyétek ti is mit követel hazátok!
Adjátok vissza Magyar becsületünk.

S ti kik elvettétek süssön rátok harag,
Magyar nép haragja, legyen mind rajtatok.
Kik elvettétek tőlünk a magyar becsületet,
Istenünk átka legyen tirajtatok.
Ha van, becsületetek nézzetek az égre,
A nap sem ragyog ott, mert szégyell titeket.
Tegyétek gyorsan a pontot fel az i.-re
S adjátok vissza a Magyar becsületet.

Istenem hozzád imámban fordulok,
Áld, meg a világot s hol van még egy magyar.
Adj neki békét, hazát, fekvőhelyet,
S majd jó magyar földet mely hantjával takar.
Uram, te is tudod, népünk fájó pontját,
Mikor elveszítettük földünk, birtokunk.
Fejemet meghajtom, úgy kiáltok hozzád,
Add vissza nekünk népünket Urunk.

Édesanyám Rózsafája

Csendben lépkedek a kicsiny temető kövein,
Magamban most anyámra gondolok.
Nevelt, óvott, féltett, engem ő,
De most magam sem tudom mit is gondolok.
S meglátom a sírnál anyám rózsafáját,
Mely a hideg ellenére vígan nyíladoz,
Megsimítom szirmát, és törékeny szárát,
S a virág könnyezik, mert tudja Én vagyok.

A virág illata járja át a lelkem,
S most úgy látom szólít engem jó anyám.
Két éve múlt már őszi szeptemberben.
Hogy elment tőlünk s azóta, nagyon messze jár.
De egy rózsabokor emlékeit őrzi,
A hideg követ helyette megcsókolom én,
S leülve a kőre mesélek neki most,
Mi bánt, mi örömem, s mi lett az enyém.

S a kő hallgat, mint mikor még velem volt, anyám,
Ugyan úgy hallgatta csöndben a mesém,
Majd felállt s halkan a fejemhez nyúlt
Úgy simított meg a történet végén,
Majd elkomolyodva útba igazított,
S bár nem mindig a helyes úton jártam én,
Az arcomra ok nélkül rá sose pirított,
Sajnáltam, mert tudtam sokat vétettem én.

S most a rózsavirág, hajolt oda hozzám,
S illata belepte a csöndes temetőt.
Arcomat szirma simította lágyan,
S éreztem megállítanám most úgy az időt.
Majd lelkem mélyén anyám hangját hallom újra
Látom megint rossz vagy te jószívű fiú.
A titkod megőrzöm, a lépted vigyázom,
Menj, most menj már vár az életháború.

S felállva a kőről megtöröltem arcom,
Könny áztatta azt az öröm könnyei.
Hisz bármerre kell mindig megvívnom a harcom,
Tudom, hogy a kőnél mindig vár rám valaki.
Tudom, otthon vagyok a kő szélén ülve,
S mellettem halkan ott ül jó anyám
Meghallgat és titkomat hazaviszi újra.
S megőrzi azt mindig a holdnak sugarán.